2015. október 17., szombat

5.rész-Say something I'm giving up on you...

És küldés...
Miután elküldtem Lilinek az üzenetet betakaróztam és bebújtam a jó meleg ágyba..egy szebb holnapot várva. De az álom még, így se jött nagyon a szememre. Elkezdtem gondolkozni. Mi is történt velem egy nap alatt?
Összevesztem a legjobb barátnőmmel, majd kibékültünk, majd...haragszom rá (?). Találkoztam egy sráccal és egy nap alatt jóóó sok dolgot megtudtam róla. Ja és emellett még a barátom is. Ezt még fel kell dolgoznom. Lehet nem kellett volna ilyen könnyen adnom magam... Hát majd meglátjuk mi lesz.
Akkor a családom itt hagyott.
Egy idős pedofil bácsika "rám támadt".
Ja és azt még majdnem kihagytam...egy elmegyógyintézetben kezelnek. És ezek után nekem aludnom kellene. Ja kösz, mondani könnyű. De nekem ezentúl ezekkel együtt kell élnem. Mivel az alvás nem annyira jött össze gondoltam hallgatok zenét. Fülhallgató nélkül. Szuper. Egymás után kezdtek a könnyek lecsordulni az arcomon, a szomorúbbnál szomorúbb dalok alatt. Soha nem éreztem még magam ilyen egyedül...

Hirtelen felültem és fogalmam sem volt, hogy hol vagyok. Kellett pár másodperc, hogy rájöjjek...ugyan ott ahol tegnap. Előttem volt az elsötétült képernyőjű laptopom. Megnyomtam egy betűt, mire a  képernyőn a Say Something egyik cover dala volt ("Say Something" - A Great Big World (feat. Christina Aguilera) Cover by Tanner Patrick). De jó. Ezek szerint sírás közben, kimerültségben elaludtam. Rápillantottam az időre is. 9.27. Hát a reggelit, úgy érzem lekéstem. De a közös foglalkozást nem. Sajnos.
Kivánszorogtam a folyosóra, ahol egyből Ágiba botlottam.
- Oh, szia jó reggelt! - köszönt a szokásos nagy mosollyal.
- Reggelt, neked is!
- Éhes vagy?
- Nem - hazudtam.
"Régen" mindig egyből reggeliztem kelés után. De miután már az alakom miatt is beszólogattak és méregettem magamat...elkezdtem koplalni. Nem ettem csak napi egy Rudit vagy almát azt is csak, hogy ne essek össze edzéseken. Ha nem lenne a foci, nem ettem volna.
- Azért beviszem a szobádba, hátha megjön az étvágyad.
- Rendben - és mentem volna a mosdóba.
- Jaj, most jut eszembe. Telefonáltak a szüleid.
- Hogy mi? - néztem vissza döbbenten.
Nagyon hiányoztak már és csak a nevüket hallva is elkapott anyu szokásos virágos illata...és Lili...a kis húgom kiskutya szemei...
- Délután eljönnek hozzád. Baj? - nézett rám ijedten.
- Nem, dehogy - néztem a szemébe könnyes szemmel és próbáltam mosolyogni.
- Minden rendben lesz és minél hamarabb haza mehetsz - mondta és megsimította a karomat - Most menj! Frissülj fel kicsit. Amúgy Beni már fent van.
Bólintottam és tovább mentem. 
Szerencsére senki nem volt bent rajtam kívül a mosdóban. Mivel ezen a helyen-attól függetlenül, hogy lelki betegeket ápolnak-folyton piszkosnak, mocskosnak érzem magam gondoltam nem árt ha lefürdök. 
A zuhany alatt olyan jól lehet gondolkozni.
 Eldöntöttem, hogy ahhoz, hogy kijussak innen minél hamarabb amellett, hogy "jól viselkedek", pozitívabbnak kell lennem akkor is, hogyha épp az öngyilkosságomon gondolkozom. Visszavettem a pizsimet és nagy mosollyal kiléptem az ajtón. Visszamentem a szobámba és gyorsan felöltöztem. Nem volt sok időm a foglalkozásig. Láttam, hogy Ági behozta a reggelim. Sajtos kifli és tea. 
- Hát, majd talán később - gondoltam. 
Visszamentem a folyosóra és gondoltam megkeresem barátomat. Először a gyülekező helyre mentem, de ott nem volt. Visszamentem a szobákhoz. Bekopogtam a szobájába...
- Hahó! Beni? - kérdeztem.
Semmi. 
- Ági! - szóltam ápolóm után.
- Igen? - sétált vissza.
- Nem tudod esetleg Beni hol van? - kérdeztem félénken.
- De igen. Egy ismerőse jött ma hozzá talán ismered. Barbara.
- Ismerőse? Jaa, igeen! - kis idő kellett míg rájövök, Áginak egy szót se. 
- Szóljak Beninek?
- Mármint miről?
- Hogy fent vagy és vele lennél.
- Nem szeretném zavarni... - természetesen örültem volna, ha szól, de semmiképpen nem szerettem volna zavarni őket - Amúgy is mennem kellene foglalkozásra.
- Maradj itt, mindjárt jövök! - mondta szemet forgatva és mosolyogva, majd ott hagyott. 
És most?? Aztán meg én leszek az izé, hogy nem mentem foglalkozásra??
- Gyere - szólt Ági a folyosó, arról a részéről , ahol az udvarra kell menni, avagy jobbról a szobámtól.
Követtem a földszintre. A lépcső (ami elég horrorisztikusan nézett ki) aljára érve láttam, hogy ott van Beni és a nővére.
- Menj oda nyugodtan, Benivel majd visszajössz - mondta és ott hagyott.
Odasétáltam hozzájuk.
- Szervusz, kislány - húzott magához Beni és (gondolom) a nővére miatt csak egy puszit nyomott az arcomra.
- Sziasztok!
- Barbi, ő itt Hanna. A barátnőm.
Hát Barbinak hirtelen akkora szemei lettek, hogy féltem még a végén kiesnek.
- Beni már mesélt rólad - mondtam mosolyogva.
- Még jó - mondta kissé lealázóan. Hm, úgy érzem kedvel engem ez a lány...khm..
- Barbi! - szólt rá élesen barátom.
- Szerintem megtudja magát védeni, ha baja van -  mosolygott gúnyosan.
- Am...aha - mondtam kissé bizonytalanul. Barbi magabiztossága elég rémisztő volt...
- Akkor is! A barátnőm szeretném, ha normális lennél vele.
Barbi csak a szemét forgatta:
- Te is itt vagy? - mutatott fel és kérdését nekem intézte.
- Igen, sajnos - sóhajtottam.
- Uhh. Hát majd egyszer meghallgatom a történetedet, de most rohannom kell. Gábor megöl, ha kések. Szia, öcsi - mondta, majd lazán megölelte testvérét - Kitartás. Hanna...neked is - biccentett majd elment.
Elindultunk Benivel a lépcsőn, közben pedig ecsetelt nekem, hogy ki az a Gábor:
- A főnöke, de ennél kicsit bonyolultabb ez. Nála lakik Barbi, de semmi nincs köztük a munkán kivül. Ha ő nem lett volna a nővéremet nevelőkhöz küldik. 17 éves még.
- Értem. És az biztos, hogy csak munkai a viszonyuk?
- Igazából annyit tudok, hogy a nővérem szerintem nem nagyon bánná, ha több lenne.
- Megahiperszuperlegjobb barátok? - néztem kerek szemekkel barátomra.
- Persze - nevetett. Legalább valaki értékeli a humoromat. 
Mire felértünk már késő volt, így a foglalkozásnak lőttek. Na, nem mintha hú, de bántuk volna. Beni szerint amúgy sincs semmi értelme.
*Ebéd*
Benivel voltam egész délelőtt. A nővéréről mesélt. Nagyon jó a kapcsolatuk, hiszen szinte kiskoruktól kezdve csak egymásra számíthattak. És elmondta, hogy ne aggódjak az első beszélgetésünk, miatt, hogy kissé bunkó volt, mert szimplán ilyen. Elmondta, hogy minden csütörtökön jön 3/4 10-re. Ha csak Beni nem hívja korábban, hogy jöjjön. 
Délben, úgy döntöttünk elmegyünk ebédelni. Az ebédlő, amúgy elég furi. Sok asztal, zajos... Az a filmekben szereplő horrorisztikus ebédlő szerű. Éppen leültünk, mikor Ági jött felénk. 
- Sziasztok! Ne haragudjatok a zavarásért, de Hanna itt van Anyukád, de ha...
- Elkísérsz? - szakítottam félbe Ágit, mélyen a szemébe nézve.
- Persze, gyere! - mosolygott bíztatóan.
- Sietek! - néztem Benire és nyomtam egy puszit arcára.
Ugyanoda mentünk ahova reggel. Úgy tűnik ennél feljebb nem jöhetnek. 
Anyu és Lili állt az ajtóban. Egyből odarohantam hozzájuk Lilit pedig magamhoz szorítottam. Nem teljesen volt viszonzott az ölelés épp, hogy átkarolt... Jaj ne...
- Sziasztok! - egyenesedtem ki.
- Szia! - köszöntek teljesen egyszerre.
- Azt hiszem el kellene mesélned valamit - mondta Anya ridegen.
Bólintottam. Elkezdtem és csak beszéltem. Elmondtam mindent. (Időközben Ági felment) A legelejétől. Néha sírva, néha halkan, néha üvöltve. 
A végén Lili is sírt, de Anyu faarccal nézett rám. Nem hatottam meg.
- Nos, most mit vársz? - kérdezte Anyu, nagy hallgatás után.
- Haza mehetek? - kérdeztem.
- Biztosan nem. Figyelj, nagyon sajnálom, ami történt, de segíthettünk volna. Ez... Nem ez lett volna a megoldás. Tudod, mit éreztünk mikor rád találtunk a szobádban?! Nem! El se tudod képzelni mekkorát csalódtunk. Nem szeretném, ha haza jönnél. És nem is fogsz. Egyenlőre. És ha kijössz apádhoz fogsz kerülni - közölte velem a puszta tényeket.
- Te, Anyu, hallodtad amit mondtam?! Szerettem volna szólni, de nem tudtam, hogy hogyan. És, hogy segítettek volna? Bedugtok egy ilyen helyre?! Ez nem megoldás - fakadtam ki.
- És te hallottál engem? Ez sem volt megoldás - vette Anyu a hangját egyre magasabbra.
- Sosem beszéltünk ilyen komoly dolgokról! Soha! Honnan kellett volna tudnom, hogy tegyem. Hé, Anyu, depressziós vagyok! Így jó lett volna? Mit tettél volna? Mondd meg! - üvöltöttem.
- Másik iskola például.
- Az jobb lett volna? Anyu a szavak örökké megmaradnak! Ha..
- Elég! Nincs ha! Szemtelen vagy...
- Most kezdesz el nevelni? Ez most komoly? Megkérdezted valaha, hogy, "hogy vagy?" Mert én nem emlékszem ilyesmire. Akkor elmondhattam volna.
- Szóval én vagyok a hibás.
- Nem ezt mondtam...
- De erre céloztál. Mi most megyünk. Holnap majd apáddal beszélgethetsz erről.
- Lilivel nem is beszélhetek? - kérdeztem hisztérikusan és fáradtan egyszerre.
- 2 percet kaptok. A kocsiban várlak. Szia - köszönt el egy nagy sóhajjal és kiment az ajtón.
- Figyelj, Lili...
- Nem. Szeretném, ha előbb te figyelnél.
Bólintottam. Kicsit megijesztett a hugom határozottsága.
- Anyu apuhoz fog küldeni téged. De engem nem. Tegnap arról is volt szó, hogy mi majd nem is találkozhatunk.
De ezt én nem szeretném - könnyes, ijedt szemmel nézett rám...nagyon fájt így látni őt.
- Ez nem fog megtörténni. Nem hagyom! És Lili tudnod kell, hogy ami történt az a múlt. És ebben te nem vagy hibás. Nem mondtam el, hogy ne aggódj. És itt se kell félteni engem minden rendben - mosolyogtam rá biztatóan.
- De azt szeretném, ha most azonnal te is haza jönnél velünk és minden megoldódna.
- Meg fog! De ez most lehetetlen. Holnap nem tudnál eljönni Apuval? Remélhetőleg vele nem vesznék össze. 
- De! Majd valahogy megpróbálom elintézni. Most viszont mennem kéne - mondta szomorúan.
Bólintottam és újra magamhoz szorítottam.
És kisétált... Szörnyen fájt... Valami nagyon nyomott odabent.

2015. augusztus 13., csütörtök

4.rész-Az éjszaka titkai

Hanna (én): Mondd már! Ismerem?
Lola: Igen, ismered. A srác...
Hanna (én): Lola ne csináld már!!
Lola: Bence.
Hirtelen lefagytam. Éreztem, ahogy minden vér kifut az arcomból. Hogy...tehette...ezt...velem? És mi lesz Lolával? Bántani fogja.
Lola: Azt mondta, hogy hibázott veled kapcsolatban.
Hanna (én): Mennem kell, szia.
Lola: De... Szia. 
Nem bírtam tovább Lola szavait nézni, úgy éreztem megfulladok. Halkan az ajtóhoz lopakodtam és kinéztem. Pár lámpa égett, így félhomály volt.
- Most akkor csendben a mosdóajtóhoz futok, majd ha végeztem gyorsan vissza - találtam ki a tökéletes tervet fejben. Az eleje ment is.
Gyorsan átfutottam a mosdóhoz és a csaphoz mentem, majd kinyitottam és ittam. Megmostam az arcomat hátha magamhoz térek kicsit. Farkasszemet néztem a tükör képemmel.
- Ki kell jutnod innen! - beszéltem a tükörképemnek.
Utoljára még egyszer megmostam az arcomat, majd elindultam kifelé. Ugyan úgy elkezdtem futni, de hirtelen megcsúsztam a kövön és elestem. Valaki (vagy valami, én már mindenre fel voltam készülve) a sötétben megindult felém. Elkezdtem hátrálni a szobám felé a kövön. Az élőlény gyorsítani kezdett. Nem értem el a szobámig. Gyorsan felém hajolt, és befogta a számat. Látta, hogy sikítani akarok. Ekkor megláttam ki ez a valaki.
- Sétálunk egyet? - suttogta Beni, és közben elengedte a számat.
-Aha - mosolyogtam - Miért nem szóltál, hogy te éjjel kijársz? - kérdeztem, miközben felhúzott.
- Ha tudnád mennyi mindent nem tudsz - mosolygott titokzatosan, majd megcsókolt.
- És most merre? - kérdeztem.
- Udvar. Ott soha nem találnak meg - mondta, és megfogta a kezemet. Gyorsan bementünk a szobáinkba, egy-egy kabátért, hogy ne fázzunk majd.
Az udvaron egyből a "mi" padunkhoz mentünk. Elég sötét volt, így épp hogy láttunk valamit.
- Szeretnék neked még pár dolgot elmesélni - mondta.
- Van barátnőd? - néztem rá ijedten.
- Rajtad kívül? Nincs - nevetett, de hamar elkomolyodott - A családomról.
- Jajj, bocsi az előbbiért.
- Semmi gond, nem tudhattad. Szóval, azt már tudod, hogy anyukám alkoholista, és azt is, hogy apám bűnöző.
Hevesen bólogattam.
- Van egy nővérem is. Egy év van köztünk. Barbarának hívják. Ő szokott még bejárni hozzám. Ági, úgy tudja, hogy csak egy ismerősöm. Ha megtudná, hogy a nővérem félő, hogy őt is kezelni kéne. Nem azért, mert bármilyen baja van csak...anyukánkkal élt ő is. És ott vele elég súlyosan bánt. Szeretném, ha ez, így is maradna, hogy nem tudnak róla itt.
- Rendben, így lesz. teljesen megértelek. De ezt azért mondtad el nekem, mert...?
- Nem szerettem volna hazudni neked - mosolygott - És be is szeretnélek neki mutatni - mondta és megsimogatta az arcomat.
Még jó, hogy sötét volt. Olyan vörös lettem szerintem, mint még soha. Még egy fiú sem akart bemutatni senkiének.
- Oké. És ne aggódj amúgy. Amíg én itt vagyok a szüleid nem fognak bántani téged erről biztosíthatlak - lágyan megcsókoltam, hogy még jobban éreztessem vele, amit mondtam igaz.
- Tudom. Lenne itt még valami. Ami egy titok és nem tud róla még senki.
- Húha - csodálkoztam.
- Soha nem beszéltem még róla, Tudnod kell, hogy ez nem változtat semmin! Úgyan úgy érzek irántad.
- Megijesztesz! Mondjad.
- Nem csak a lányokat szeretem - mondta halkan.
Ledöbbentem.
- Avagy neked...a fiúk is tetszenek? - kérdeztem félve.
- Igen. Kérlek mondd, hogy nem haragszol.
- Nem, nem haragszom csak...meglepődtem. És volt már...
- Pasim? Nem. De barátnőm se...
- Nekem se...
- Biztos nem gond? - kérdezte félénken.
- Persze - mosolyogtam.
- Köszönöm - mondta és nyomott egy puszit az arcomra.
Őszintén meglepett. Sose hittem volna, hogy ilyen barátom lesz... Nem mintha bármi bajom lenne ezzel a dologgal. Csak ehhez szerintem majd kell egy kis idő, míg hozzá szokom.
Neki dőltem ő pedig átkarolt. Így ültünk hosszú perceken keresztül.
- Képzeld beszéltem ma a legjobb barátnőmmel, este.
- És kibékültetek?
- Aha. Aztán meg nem tudom...
- Ezt, hogy kell érteni? - nézett rám furcsán.
- Elmesélem, hogy miért kerültem ide...
És csak meséltem meséltem és meséltem.
-...és ma közölte velem, hogy összejött ezzel a fiúval.
- Mármint Lola?
- Igen.
- De tudja, mi történt, nem?
- Igen - röhögtem szánalmamban.
- Erre már nem lehet mit mondani.
- Azt hittem igaz barátnő...
- Ne hibáztasd őt! Lehet ez a Bence vagy ki tett vele valamit.
- De akkor is. Tudta, hogy nekem bejött... És, hogy milyen szinten megalázott.
- Meg kéne beszélnetek...
- Majd megbeszéljük. Nem vagy álmos?
- Kicsit. Te?
- Egyáltalán nem, de visszamegyünk légyszi?
- Persze, de baj van? - kérdezte ijedten.
- Nem dehogy.
Felmentünk és egy búcsú csókkal elköszöntünk egymástól. Befeküdtem az ágyamba és magam elé vettem a laptopot a kis óra szerint a sarokban, hajnali 2 óra volt. Megnyitottam a gmail fiókomat és elkezdtem írni egy levelet.
Kedves Lili!
Tudom, hogy nagyon meglepődtél, azon ami történt és lehet, hogy nem is érted. Nagyon hiányzol. Szeretném, ha beszélnél Anyuval, hogy gyertek be. Szeretnék nektek mindent megmagyarázni. Ne haragudj rám! Légyszíves minél hamarabb gyertek, írj..bármikor!! Szeretlek és nincs gond!!
Nővéred, Hanna.
És küldés...

2015. július 22., szerda

3.rész-Az első nap vége

 Miután leszálltam az ágyról sem engedte el a kezemet. Szóltunk Áginak majd kézen fogva lementünk.... 
Az udvar nem volt valami nagy szám, de pont tökéletes volt, így. Az egész egy üres, nagy  terület elszórva néhány pad látható, a közepén egy óriási fa, de semmi más.
- Keressünk egy padot, ami szimpatikus vagy sétáljunk? - kérdezte Beni.
- Üljünk le egy padra - feleltem.
A "padunk" végül az lett, ami a legközelebb volt a fához. Mikor leültünk a padra Beni elengedte a kezemet. A csend újra ránk telepedett, de most nem volt kedvem ehhez.
- Kicsit nincs kedved beszélni az itteni életről? - kérdeztem.
- Hát, semmi komoly, mindig balhé van. Csak éjjel van csönd, de akkor is járkálnak néha az idősebbek, amitől elég horrorisztikus az itt lét. Az ápolók nem túl kedves, kivétel Ági. A betegek pedig, ugye már idősek. Ne bízz senkiben! Azt hiszed kedves, aranyos, de belül már azt tervezi mikor ártson neked. Nem csak fizikailag - fejezte be. Az utolsó mondatai annyira furcsák voltak. Éreztem, hogy tapasztalatból beszél. A maga mellett lévő kezét megfogtam, mire rám nézett, én pedig biztatóan rámosolyogtam. Így ültünk ott csendben, míg Beni meg nem törte azt:
- Mesélsz kicsit a családodról, barátaidról? - kérdezte.
- Persze. A szüleim körülbelül fél éve elváltak, de ugyan úgy járunk apukámhoz is, mert anyuval élünk. Igen, többes számot használtam, mert van egy kishúgom is, aki 12 éves. És a barátok. Hát, csak egy legjobb barátnőm van, de ő volt itt reggel és összevesztünk...
- Biztos kibékültök.
- Remélem.
- És valamit nem sportolsz?
- Ja, de! Focizok.
- És ott sincsenek barátaid? - kérdezte.
- Nincsenek - ennyivel le akartam zárni és ezt Beni is érezte, így nem nyúzta tovább a sztorit.
- Mindent megnéztél?
- Mármint itt?
- Aha.
- Aha.
- Aha - nyugtázta le. Milyen értelmesen beszélgettünk.
- Felmegyünk, mert kezdek fázni?
- Persze. Kell a pulcsim? - kérdezte. Neki volt esze és a hosszú ujjú felsőjére vett pulcsit. Na én nem voltam ilyen okos.
- Nem kell, köszi - mosolyogtam.
Kézen fogva felsétáltunk. Mindketten elmentünk a saját szobánkba. Én pulcsit felvenni, Beni pulcsit levenni. Megbeszéltük, hogy a társalgóba középen találkozunk.
Hamarabb odaértem, mint Beni, így leültem az egyik kétszemélyes kanapéra. Elég sokan voltak. Inkább férfiak, de inkább idős bácsiknak mondanám őket. De nem a cuki nagypapák. Nem! Ezek az ijesztő hajléktalanokra emlékeztettek.
- Szervusz kislány! - köszönt nekem egy bácsi és megállt előttem. Elég perverz tekintettel mért végig.
- Ömm... Csókolom - néztem körbe segítséget keresve.
- Hogy hívnak? - ült le mellém. Ennek így nem lesz jó vége. Hol van Beni?
- Hannának - egyre közelebb ült.
- Nagyon szép név - szinte már hozzám ért.
- Köszönöm - hirtelen felpattantam.
- Valami baj van?
- Nem, dehogy - mondtam és hirtelen kifutottam a teremből és egyenesen belerohantam Benibe. Na, most olyan erővel futottam, hogy felborultunk. Ő hátra, én rá. Már megint elég közel kerültünk egymás arcához. A szívem hevesen kezdett verni, ahogy belenéztem a szemébe.
- Belém estél, kislány - mosolygott elég magabiztosan. Vajon még milyen becenevem lesz?
- Eléggé úgy tűnik.
Még néztük egymást pár másodpercet, majd feltápászkodtunk.
- Mi történt? - kérdezte.
- Egy bácsi odajött hozzám, megkérdezte, hogy hívnak, meg mellém ült szorosan és annyira bepánikoltam - adtam elő egy lélegzet vétellel és eléggé hadartam.
Beni arca eléggé megváltozott. Nagyon ideges lett, a kezét ökölbe szorította.
- Megmutatod melyik bácsi volt? - kérdezte feszülten.
- Persze gyere.
A teremhez érve, ami nem volt túl messze, rámutattam.
- Tamás - mondta nem túl hallhatóan, én is épp, hogy hallottam.
Beni megindult felé, de én a keze után kaptam. Kirántotta a kezét.
- Tamás!
- Szia, Beni! - köszöntötte nagy mosollyal.
- Ide figyelj te perverz állat, még egyszer, egy ujjal is hozzá érsz a barátnőmhöz, én nem tudom mit csinálok veled! - mondta és hátra lökte a kanapéra.
- Ki a barátnőd egyáltalán? - kérdezte szúrós tekintettel.
- Hanna.
Ledöbbentem. Barátnő? Én?? Beninek??? Mivan????
Odajött hozzám és magához rántott, szorosan magához ölelt.
- Minden rendben? - súgta a fülembe.
- Persze - mondtam.
Majd olyan dolog történt, amit még mindig nem hiszek el. Elhajolt, majd a szemembe nézve...megcsókolt.
Eltoltam magamtól.
- A barátnőd?
- Vagy te - kacsintott és nevetett.
Én is nevettem, mert ennél cukibban nem is mondhatta volna.
- Khm...- köhintettek mögöttünk valaki.
Hátra fordultunk és Ági volt az.
- A világért se akarok zavarni, de vacsora van. Beni megmutatod Hannának az ebédlőt? - kérdezte.
- Persze.
- Ksözönöm. Jó étvágyat! - mondta majd mikor elhaladt mellettünk  végigsimította a kezemet.
*Vacsora után*
Gondoltam kicsit összegeznék. Elég furcsa, hogy egy nap alatt ilyen közel kerültem valakihez, nem csak barátként, de nem bánom. Szerintem Beni jó fiú, vagyis megérdemelné a boldogságot.
A reggeli történtek után, úgy éreztem, mint mindent ezt is el kell mesélnem Lolának. Tudom, hogy rosszban vagyunk, de attól még ő a legjobb barátnőm. Így írtam neki Facebookon. Ja, igen a laptopomat kiderült, anyuék odaadták Áginak, hogy ha jobban leszek megkaphatom.
Hanna (én): Szia, Lol! Tudom reggel összevesztünk, de..ez még áll egyáltalán?
Lola: Szia! Dehogy áll! Figyelj sajnálom, hogy úgy kiakadtam, és letámadtalak.
Hanna (én): Felejtsük el! :) Mesélnem kell valamit.
Lola: Nekem is c:
Hanna (én): Kezd te!
Lola: Oké. Képzeld van barátom! :D
Hanna (én): Nekem is! :D

Lola: De jó! Ki?
Hanna (én): Egy itteni fiú. Majd bemutatlak neki. De neked ki?
Lola: Hát nem fogsz neki örülni...
Hanna (én): Mondd már! Ismerem?
Lola: Igen, ismered. A srác...

2015. június 24., szerda

2.rész-Egyedül...vagy mégsem?

Elindultam, de hirtelen belém jött egy srác. A fájós kezemnek.
-Aú!
- Jajj, bocsánat. Jól vagy? - nézett rám... A srác...
- Persze, semmi gond - mosolyogtam.
- Bálint - nyújtotta felém a kezét és rám mosolygott (akkor ott meghaltam... *.*)
- Hanna - mosolyogtam vissza és megráztam a kezét.
Ránk ereszkedett egy nagyobb csend, így volt időm jobban megnézni a srácot. Barna haj, kékes zöld szemek, elég magas olyan 176 cm és az egyik keze be volt kötve.
- Khm, semmiképpen nem akarlak zavarni titeket, de Hanna a mosdóba készültél, de ha inkább később mennél körbe...
- Nem - szakítottam félbe - Megyek. Szia, Bálint - mondtam és elindultam az eredetileg tervezett helyemre.
- Beni - szólt utánam.
- Tessék? - néztem rá kérdőn.
- Csak Beni. Nem Bálint.
- Oh, jó.
- Később Han - intett. Na, máris van becenevem.
- Remélem ez a srác nem egy bunkó...elég helyes - gondoltam kézmosás közben.
A tükörben egy elég érdekes látvány fogadott. Kész csoda, hogy a srác nem futott el előlem. Elkenődött, lefolyt szempillaspirál és szemceruza, kócos mindenfelé álló haj. Az arcomat a vízzel rendbe hoztam a hajamat csak a kezemmel tudtam körülbelül el igazgatni.
Kimentem és Ági még ott várt rám.
- Mehetünk? - mosolygott.
- Persze.
Csendben indultunk el a kis "túránkra".
Mindenfelé voltak betegek. Korombeliek nem voltak csak idősebbek. Ahhoz képest, hogy Ági milyen kedves a többi ápoló nem tűnt annak. A betegek elég ápolatlanok voltak és ezt a szagokon is érezni lehetett.
- Ági?
- Hm?
- Hol lehet gáz álarcot kérni?
Csak felnevetett és hitetlenül megrázta a fejét. Pedig én teljesen komolyan gondoltam. Na, majd később is megkérdezem. A hosszú folyosón, amin gyalogoltunk az emberek oda-vissza járkáltak, magukban beszéltek. Nem mondom, hogy nem féltem. A szobákból sikításokat/üvöltéseket lehetett hallani. Végre elértünk a folyosó végére, ahol ahogy vártam egy közös kis társalgó volt. Viszonylag tiszta volt.  Egy nagy asztal volt középen körülötte székek. Ezen kívül négy fotel volt, és két kétszemélyes kanapé.
- Szekrényünk biztonsági okokból nincsen. Tavaly még volt, csak egy beteg magára rántotta egy óvatlan pillanatban - mondta Ági.
Én csak bólintottam.
- Maradni szeretnél vagy menjünk vissza? Elmondanék még pár dolgot - nézett rám kedvesen az ápolóm.
- Menjünk vissza - mondtam és megfordultam - Vannak itt más velem egykorú betegek?
- Csak Beni. Neki is én vagyok az ápolója. Nagyon kedves fiú, de alig mozdul ki a szobájából. Nem szimpatikusak neki túlságosan az itteni körülmények. Csak mosdóba jár ki és a közös foglalkozásokra. Erről majd mesélek, ha visszaértünk
- És miért lett depressziós?
- Honann tudod...
- Láttam a kezén lévő kötést.
- Egy hónapja itt van és a szülei csak egyszer voltak itt. Talán jobb is, hogy nem látja őket. Még születése előtt elváltak. Sajnos az anyjával maradt, akit kezelni kéne. Alkoholista. Mikor itt voltak se volt túl jó állapotban . Az apját többször tartóztatták már le, de mindig szabadon engedték. Az iskolában sem volt a legjobb tanuló és a többiek tudtak arról, hogy az apja egy bűnöző sokszor meg is verték emiatt.
- Értem.
Pont befejeztük ezt a témát mikor visszaértünk a szobába. Felültem az ágyra (az valahogy könnyebben ment, mint a lemászás) és néztem a cipőmet.
- Hozok neked egy kis ebédet - mondta Ági és kiment a szobából.
Körülbelül 10 perc múlva jött vissza egy tálcával a kezében.
- Narancslé. Krumpli és sült hús - mutatta be a kajámat.
- Köszönöm - tényleg hálás voltam, már nagyon éhes voltam. Kibontottam a dobozos üdítőmet és elkezdtem enni. Nem is volt ANNYIRA rossz.
- Amíg eszel elmondom, hogy... hát milyen az itteni élet. Nos, elsősorban: napi egy közös foglalkozás. Ezen ma már nem kell átesned, mert reggeli után szoktuk tartani, 10 óra körül, de már 2 óra. E mellett heti 1 magán óra pszichológussal. Reggeli gyógyszer nálad nincsen, de reggeli ugyanúgy 8 órakor. Másfél órás a reggeli, így ha tudsz aludni nyugodtan aludj nyolcig. Mivel nálad volt nyugtató egyenlőre nem baj, ha később kelsz fel is meg fogod kapni a reggelit. Ebéd 13 és 15 óra között zajlik. Ezt ugyanúgy az ebédlőnkben tudod elfogyasztani, mint a reggelit. Mivel ezt elfelejtettem megmutatni, hogy hol van vacsoránál elkísérlek és megmutatom, hogy, hogy zajlik. A nap többi részében neked kell elfoglalnod magadat. És utoljára ami tilos: zavarni másokat, más szobájába csak engedéllyel mehetsz. Ez annyit jelent, hogy ha például be szeretnél menni Beni szobájába szólj, hogy tudjuk hol vagy. Tilos még kérdezés nélkül az udvarra ki menni. Mindent megértettél? - mosolygott.
- Igen- tettem le a szalvétámat a most már üres tálcára - Kérdések: hánykor van a közös foglalkozás?
- 10-11 óráig.
- A magán foglalkozásom mikor van?
- Keddenként miután megebédeltél.
- Mikor mehetek ki az udvarra?
- Foglalkozás után 13 óráig és 15 órától 17 óráig. Még valami esetleg?
- Lefürödhetek?
- Persze. Hozok neked törülközőt és tusfürdőt. Befejezted? - mutatott a tálcámra.
- Igen, köszönöm.
- Mindjárt jövök. Amúgy fürödni bármikor fürödhetsz.
Bólintottam.
*Fürdés után*
Tiszta ruhát vettem fel, amit anyuék hoztak nekem még mielőtt itt hagytak. Sokkal frissebbnek éreztem magamat. Öltözés után kimentem a szobámból, hogy körül nézzek. Na, jó valójában csak Benit kerestem. Szükségem volt valakire. Kinéztem a szobából, elfordultam jobbra és kit látnak szemeim. Éppen jött felém. A szívem hirtelen hevesen kezdett el verni. Te jó ég, mi van velem?
- Szia! - mosolygott rám.
- Szia, Beni! - mosolyogtam vissza.
Megint csend ereszkedett ránk. Hosszú ujjú kék felső volt rajta és fekete gatya.
- Nincs kedved beszélgetni kicsit? - kérdezte hirtelen.
- De, nagyon szívesen. Hol?
- Megmutathatom a szobámat. A szomszédban.
- Rendben.
- Előtte keressük meg Ágit.
- Ott áll - mutattam mögé.
Odasétáltunk hozzá és szóltunk, hogy hol leszünk.
Beni szobája a hasonmása volt az én szobámnak.
- Nyugodtan ülj az ágyra. Ülök székre.
Bólintottam.
Elhelyezkedtünk és kezdődhetett a beszélgetés.
- Miért vagy itt? - nézett rám szomorúan.
- Egy fiú és az iskola. Majdnem öngyilkos lettem - mutattam a kötésre - És te? - tudtam mi történt vele, de úgy éreztem illik visszakérdeznem.
- Szülők, iskola. Én is majdnem az lettem.
- Mióta vagy itt?
- 1 hónapja.
- És azóta nem szedték le? - csodálkoztam.
- Sokkal mélyebbek a hegeim, mint hinnéd - nézett a szemembe.
- Sajnálom.
Csak megrántotta a vállát.
- Nem megyünk le az udvarra. Mesélhetnénk kicsit magunkról - dobtam fel az ötletet.
- Menjünk - mosolygott.
Megindult az ajtó felé, de én nem voltam olyan könnyű helyzetben. Az ágy ugyanolyan magasan volt. Mikor látta, hogy elég nehezen kászálódom le az ágyról odajött segíteni. Megfogta a kezemet én pedig leugrottam. Az ugrás következtében elég közel kerültünk egymáshoz. Nyomott egy puszit a
homlokomra. Hú. Miután leszálltam az ágyról sem engedte el a kezemet. Szóltunk Áginak majd kézen fogva lementünk....

2015. június 6., szombat

1.Rész-Kezdjük az elejéről

Ebben a poros, dohos szobában ébredtem ma reggel, ahol éppen vagyok. Mindenre emlékszem. És akkor el is kezdeném az én kis történetemet.
Horváth Hannának hívnak, 14 éves vagyok és van egy kis húgom Lili aki még csak 12. A szüleim körülbelül fél éve elváltak. Húgommal Anyunál élünk, de Apuhoz is rendszeresen megyünk. Hetente egyszer biztosan. Van egy legjobb barátnőm is (igazából az egyetlen barátnőm szerintem) Nagy Lola. Születésünk óta ismerjük egymást és azóta mintha összenőttünk volna. A hobbim ami szerintem mindenkinek kell, hogy legalább egy biztos pont legyen az életében, a foci. Igen, lány vagyok és mégis imádom ezt a sportot.
Ez, így mind szép és jó (a szüleim válásától eltekintve) lenne. LENNE. Aki, figyelt, mint már mondtam Lola az egyetlen barátom. Nem kedvelnek. És még csak enyhén (nagyon enyhén) fogalmaztam. Szerintem minden tini azt hiszi magáról, hogy kövér, csúnya, senki sem szereti és mindenki ellene van. Egy a bökkenő. Hogy rám ezek igazak. Legalábbis saját véleményem szerint. Na, meg az osztályomé. A családom természetesen nem, így gondolja...
Első óta nem kedvel az osztály. Most vagyok 8.-os és november van. Több, mint hét éve naponta megkapom a csúnya, hülye, kövér és még ezeknél csúnyább jelzőket. 4.-es korom előtt nem figyeltem erre még, mert úgy gondoltam, hogy nem fontos. Csak 5.-es korom körül viszont elkezdtem foglalkozni vele. Egyre bántóbb szavakat használtak, de sose tudtam, hogy miért. Ugye, alsóba talán a hülye számít csúnya szónak, de később már... Szóval értitek (remélem). 7.-es koromban elkezdtem vagdosni magamat. Hetente szerintem csináltam. A jegyeim hirtelen zuhanó repülésbe kezdtek a suliban, mivel egyre többen bántottak és rám akasztották az utca sarkon álló lányok nevét. A szüleim nem értették a hirtelen változást és a húgom sem. Lilinek nem mondtam semmit mindig próbáltam előtte boldog lenni és nem mutatni a fájdalmaimat. Szerencsére ő egy  balett iskolába jár és, így nem kellett végig néznie, ahogy darabokra hullom szét. Húgival  nagyon jó a kapcsolatunk és nagyon sajnálom, hogy ezt nem mondhattam neki el, de féltem, hogy ha meghallja, hogy az imádott nővére depressziós kikészül.
Lola egyszer meglátta a vágásokat (kb. 2 hónap után) és, hát már előtte is tudta persze, hogy a legjobb barátnője beteg (mivel a depresszió annak számít), hiszen azért ezt senki sem bírja. Mindig próbált megállítani, hogy ne tegyem egyszer minden jobb lesz, de nem tudott. Lola egy idő után fel is adta az értem való küzdést, de a barátságunk ezzel nem ért véget. Mivel ő volt az egyetlen aki tudott a vagdosásaimról ez egy egy közös titok/pont az életünkben.
De elég most már rólam, nézzük, hogy hol is vagyok, de előtte, hogy miért.
Tegnapelőtt egy átlagos napként kezdődött, mint a többi. Reggel kocsival elmentünk suliba. Először Lilit, majd engem raktunk ki. Lola reggel nagy öleléssel fogadott, majd jöttek a többiek is. Mindenki egy kedves köszönéssel köszöntött: "Jó reggelt, Ribi!" Egész nap kaptam az oltásokat/beszólásokat, de már megszoktam.
A bemutatkozómból kifelejtettem valakit. Bence. Szerelmem. 6.-os korom óta szeretem, Persze erről nem tud, de ez nem fontos. Nem is kell neki. Az egyetlen Lolán kívül, aki nem szólogat be. De a tegnapelőtti  nap más volt.
Utolsó óra előtt (tesi) odajött hozzám, mikor egyedül voltam. A szívem hevesen vert és járt mellé a pillangó hatás is.
-Szia! - mosolygott (megjegyzem ez egy 10/10-es mosoly volt).
- Öm...szia?!
- Mizu?
- Semmi. Nem keversz össze valakivel? - néztem rá értetlenül hiszen nem  szoktunk beszélgetni.
- Hanna vagy, nem?
- De!-soha nem örültem még ennyire, hogy így hívnak.
- Mit szólnál, ha ma haza kísérnélek?
- Rendben - vigyorogtam rá.
- Akkor a suli előtt várlak óra után - mondta és ott hagyott.
Odafutottam Lolához és a nyakába ugrottam. Az öltözőben mindent elmeséltem neki.
Egész tesi közben olyan izgatott voltam, hogy, úgy futkároztam, mint egy őrült.
Az óra után Bence tényleg várt rám. Leírnám, hogy miről beszélgettünk út közben, de unnátok. Volt szó családról, hobbiról stb. Nem hittem el, hogy ez velem megtörténhet...
- Akkor én most megyek - kezdett búcsúzkodni a kapunkban.
Hirtelen neki nyomott a kerítésnek és megcsókolt. Visszacsókoltam, de hirtelen elhúzódott. A háttérből röhögést hallottam és Bence is nevetett. A haverjai voltak ott.
-Bocs, Hanna! Csak egy fogadás volt, hogy el tudlak e csábítani. Tényleg egy sarki ku*va vagy - röhögött hitetlenkedve.
Ott hagytak. Lerogytam a kapunkban és elkezdtem sírni. 1 óra után körülbelül összeszedtem magam és berohantam a házba. Anyu még nem volt otthon (dolgozott), Lili pedig edzésen volt.
Előkerestem a pengét az asztali fiókomból. Pár kis vágás most nem ért semmit. Felvágtam az ütőeremet és elájultam.
Most mondhatjátok rám, hogy egy hisztis pi**a vagyok, de nekem ő sokat jelentett. És jelent is. Az, hogy azt mondta, amit...a végén még én is elhiszem. Persze egy fiúm se volt még, de akkor is. Nekem egyetlen ember véleménye számít főként: Bencéé. De akkor térjünk vissza a ma reggelre.
Kinyitottam a szememet és egy sötét szobában ébredtem. Leszedtem magamról a takarót és körbenéztem. A szobában a szobában az ágyon kívül csak egy kis éjjeli szekrény van. Az ablakok be vannak rácsozva, a falak pedig fehérek. Rá akartam támaszkodni a kezemre, de nem tudtam. Fájt és be volt kötve.Hirtelen bevillant minden emlék.
Nyikorgott egyet az ajtó és kintről beszűrődött a fény és egy alak lépett be.
- Hanna, fent vagy?
- Lola? - kérdeztem hitetlenkedve.
- Hanna! - futott oda hozzám és megölelt - Jól vagy? - kérdezte aggódva.
- Persze - mosolyogtam, de belül ordítottam a fájdalomtól - Hol vagyok?
- Tegnap kórházban voltál, de ma átkerültél...ide - kereste a szavakat, de nem nagyon találta őket.
- Mi ez az ide?
- Egy...elmegyógyintézet.
- Hogy mi van? - üvöltöttem - Azonnal beszélnem kell anyuékkal.
- Hanna pihenned kéne...
- Majd pihenek otthon. Hol vannak?
- Hát, izé, otthon. Azt mondták gondolkodniuk kell. Nem értenek semmit.
- És Lili? - sóhajtottam közben hátradőltem az ágyban, de nem rendesen hanem keresztben ahogy ültem a szélén.
- Nem ért semmit. Maradni akart, de elrángatták.
- Lola.. Mi történt? - kezdtem el sírni.
- Ezt neked kéne elmesélned.
Gyorsan elhadartam barátnőmnek, hogy mi történt...
- Biztos nem gondolta komolyan, ő nem ilyen.
- Biztos, hogy komolyan gondolta.
- Hanna, ő nem az a srác.
- Lola, ő volt az... Ő az akit szeretek már két és fél éve és ő az aki emiatt tudjuk, hogy milyen fontos nekem. Lehet egy sarki ku*va vagyok.
- Ezt te sem gondoltad komolyan.
- Most azért jöttél ide, hogy felhúzz? - emeltem fel a hangomat.
- Nem. Azért jöttem ide, hogy valaki itt legyen veled, de látom elvagy nélkülem is...
- Miért támadsz? Tehetek erről? Tudod, hogy milyen így élni? Nem. Neked mindig tökéletes életed volt. Soha nem bántott senki. Én már-8-ik éve tűröm.
-Miért szeretnéd, hogy én is átéljem? Oh, köszi. Tényleg igaz legjobb barát vagy. Tudod mit?! Szia! - mondta és ott hagyott.
Csak bámultam a plafont. Teljesen egyedül vagyok...
- Kopp, kopp - nézett be egy ápoló - Szia, Hanna! Ági vagyok az orvosod.
Hosszú, barna hajú, kék szemű fiatal lány.
- Jó napot! - mosolyogtam és felültem.
- Nyugodtan tegezhetsz. Hogy vagy?
- Rendben. Hát eléggé fáj a karom.
- Lecserélem a kötést, ha nem bánod - mosolygott megállás nélkül. De nem zavart örültem, hogy ilyen kedves.
Bólintottam és hagytam, hogy leüljön mellém. Leszedte a kötést. és elém tárult egy ami nagyon meglepett. Végig vágtam a karom. Nagyon mély vágásaim, vannak. Felrakta az új gézt és nem kellett tovább néznem.
- Nincs kedved sétálni? Körbevezetnélek.
- De. Segítesz légyszíves felállni? Nem bírok rátámaszkodni a karomra és elég magas az ágy.
- Persze - lesegített az ágyról és kivezetett.
Egyszerű  sima folyosók voltak. Mindenhol betegek voltak.
- Ott a mosdó, ha esetleg szeretnél elmenni - mutatott szembe.
- Megvársz itt kint?
- Persze.
Elindultam, de hirtelen belém jött egy srác. A fájós kezemnek.
-Aú!
- Jajj, bocsánat. Jól vagy? - nézett rám... A srác...

2015. április 26., vasárnap

Prológus

Hirtelen egy sötét szobában találtam magamat. Az ablakok be voltak rácsozva én pedig valami béna fehér ruhában voltam a takaró alatt.
-Mi történt veled, Hanna? - gondoltam magamban. 
Kikászálódtam az ágyból és kinéztem az ablakon. Sötét volt. Hirtelen elkezdett fájni a karom. A bekötött karom. Hirtelen belém hasítottak az emlékek. Egy penge és a szobám. Otthon. Anyu. Apu. Lili. Lola. A családom. Hogy kerültem én ide? És egyáltalán mi ez az ide? 
Nyikorgott egyet az ajtó és...

Ha tudni szeretnéd az én történetemet akkor tarts velem, hogy megtudd.
De egyet le szeretnék szögezni: A BLOG KITALÁLT!