2.rész-Egyedül...vagy mégsem?

Elindultam, de hirtelen belém jött egy srác. A fájós kezemnek.
-Aú!
- Jajj, bocsánat. Jól vagy? - nézett rám... A srác...
- Persze, semmi gond - mosolyogtam.
- Bálint - nyújtotta felém a kezét és rám mosolygott (akkor ott meghaltam... *.*)
- Hanna - mosolyogtam vissza és megráztam a kezét.
Ránk ereszkedett egy nagyobb csend, így volt időm jobban megnézni a srácot. Barna haj, kékes zöld szemek, elég magas olyan 176 cm és az egyik keze be volt kötve.
- Khm, semmiképpen nem akarlak zavarni titeket, de Hanna a mosdóba készültél, de ha inkább később mennél körbe...
- Nem - szakítottam félbe - Megyek. Szia, Bálint - mondtam és elindultam az eredetileg tervezett helyemre.
- Beni - szólt utánam.
- Tessék? - néztem rá kérdőn.
- Csak Beni. Nem Bálint.
- Oh, jó.
- Később Han - intett. Na, máris van becenevem.
- Remélem ez a srác nem egy bunkó...elég helyes - gondoltam kézmosás közben.
A tükörben egy elég érdekes látvány fogadott. Kész csoda, hogy a srác nem futott el előlem. Elkenődött, lefolyt szempillaspirál és szemceruza, kócos mindenfelé álló haj. Az arcomat a vízzel rendbe hoztam a hajamat csak a kezemmel tudtam körülbelül el igazgatni.
Kimentem és Ági még ott várt rám.
- Mehetünk? - mosolygott.
- Persze.
Csendben indultunk el a kis "túránkra".
Mindenfelé voltak betegek. Korombeliek nem voltak csak idősebbek. Ahhoz képest, hogy Ági milyen kedves a többi ápoló nem tűnt annak. A betegek elég ápolatlanok voltak és ezt a szagokon is érezni lehetett.
- Ági?
- Hm?
- Hol lehet gáz álarcot kérni?
Csak felnevetett és hitetlenül megrázta a fejét. Pedig én teljesen komolyan gondoltam. Na, majd később is megkérdezem. A hosszú folyosón, amin gyalogoltunk az emberek oda-vissza járkáltak, magukban beszéltek. Nem mondom, hogy nem féltem. A szobákból sikításokat/üvöltéseket lehetett hallani. Végre elértünk a folyosó végére, ahol ahogy vártam egy közös kis társalgó volt. Viszonylag tiszta volt.  Egy nagy asztal volt középen körülötte székek. Ezen kívül négy fotel volt, és két kétszemélyes kanapé.
- Szekrényünk biztonsági okokból nincsen. Tavaly még volt, csak egy beteg magára rántotta egy óvatlan pillanatban - mondta Ági.
Én csak bólintottam.
- Maradni szeretnél vagy menjünk vissza? Elmondanék még pár dolgot - nézett rám kedvesen az ápolóm.
- Menjünk vissza - mondtam és megfordultam - Vannak itt más velem egykorú betegek?
- Csak Beni. Neki is én vagyok az ápolója. Nagyon kedves fiú, de alig mozdul ki a szobájából. Nem szimpatikusak neki túlságosan az itteni körülmények. Csak mosdóba jár ki és a közös foglalkozásokra. Erről majd mesélek, ha visszaértünk
- És miért lett depressziós?
- Honann tudod...
- Láttam a kezén lévő kötést.
- Egy hónapja itt van és a szülei csak egyszer voltak itt. Talán jobb is, hogy nem látja őket. Még születése előtt elváltak. Sajnos az anyjával maradt, akit kezelni kéne. Alkoholista. Mikor itt voltak se volt túl jó állapotban . Az apját többször tartóztatták már le, de mindig szabadon engedték. Az iskolában sem volt a legjobb tanuló és a többiek tudtak arról, hogy az apja egy bűnöző sokszor meg is verték emiatt.
- Értem.
Pont befejeztük ezt a témát mikor visszaértünk a szobába. Felültem az ágyra (az valahogy könnyebben ment, mint a lemászás) és néztem a cipőmet.
- Hozok neked egy kis ebédet - mondta Ági és kiment a szobából.
Körülbelül 10 perc múlva jött vissza egy tálcával a kezében.
- Narancslé. Krumpli és sült hús - mutatta be a kajámat.
- Köszönöm - tényleg hálás voltam, már nagyon éhes voltam. Kibontottam a dobozos üdítőmet és elkezdtem enni. Nem is volt ANNYIRA rossz.
- Amíg eszel elmondom, hogy... hát milyen az itteni élet. Nos, elsősorban: napi egy közös foglalkozás. Ezen ma már nem kell átesned, mert reggeli után szoktuk tartani, 10 óra körül, de már 2 óra. E mellett heti 1 magán óra pszichológussal. Reggeli gyógyszer nálad nincsen, de reggeli ugyanúgy 8 órakor. Másfél órás a reggeli, így ha tudsz aludni nyugodtan aludj nyolcig. Mivel nálad volt nyugtató egyenlőre nem baj, ha később kelsz fel is meg fogod kapni a reggelit. Ebéd 13 és 15 óra között zajlik. Ezt ugyanúgy az ebédlőnkben tudod elfogyasztani, mint a reggelit. Mivel ezt elfelejtettem megmutatni, hogy hol van vacsoránál elkísérlek és megmutatom, hogy, hogy zajlik. A nap többi részében neked kell elfoglalnod magadat. És utoljára ami tilos: zavarni másokat, más szobájába csak engedéllyel mehetsz. Ez annyit jelent, hogy ha például be szeretnél menni Beni szobájába szólj, hogy tudjuk hol vagy. Tilos még kérdezés nélkül az udvarra ki menni. Mindent megértettél? - mosolygott.
- Igen- tettem le a szalvétámat a most már üres tálcára - Kérdések: hánykor van a közös foglalkozás?
- 10-11 óráig.
- A magán foglalkozásom mikor van?
- Keddenként miután megebédeltél.
- Mikor mehetek ki az udvarra?
- Foglalkozás után 13 óráig és 15 órától 17 óráig. Még valami esetleg?
- Lefürödhetek?
- Persze. Hozok neked törülközőt és tusfürdőt. Befejezted? - mutatott a tálcámra.
- Igen, köszönöm.
- Mindjárt jövök. Amúgy fürödni bármikor fürödhetsz.
Bólintottam.
*Fürdés után*
Tiszta ruhát vettem fel, amit anyuék hoztak nekem még mielőtt itt hagytak. Sokkal frissebbnek éreztem magamat. Öltözés után kimentem a szobámból, hogy körül nézzek. Na, jó valójában csak Benit kerestem. Szükségem volt valakire. Kinéztem a szobából, elfordultam jobbra és kit látnak szemeim. Éppen jött felém. A szívem hirtelen hevesen kezdett el verni. Te jó ég, mi van velem?
- Szia! - mosolygott rám.
- Szia, Beni! - mosolyogtam vissza.
Megint csend ereszkedett ránk. Hosszú ujjú kék felső volt rajta és fekete gatya.
- Nincs kedved beszélgetni kicsit? - kérdezte hirtelen.
- De, nagyon szívesen. Hol?
- Megmutathatom a szobámat. A szomszédban.
- Rendben.
- Előtte keressük meg Ágit.
- Ott áll - mutattam mögé.
Odasétáltunk hozzá és szóltunk, hogy hol leszünk.
Beni szobája a hasonmása volt az én szobámnak.
- Nyugodtan ülj az ágyra. Ülök székre.
Bólintottam.
Elhelyezkedtünk és kezdődhetett a beszélgetés.
- Miért vagy itt? - nézett rám szomorúan.
- Egy fiú és az iskola. Majdnem öngyilkos lettem - mutattam a kötésre - És te? - tudtam mi történt vele, de úgy éreztem illik visszakérdeznem.
- Szülők, iskola. Én is majdnem az lettem.
- Mióta vagy itt?
- 1 hónapja.
- És azóta nem szedték le? - csodálkoztam.
- Sokkal mélyebbek a hegeim, mint hinnéd - nézett a szemembe.
- Sajnálom.
Csak megrántotta a vállát.
- Nem megyünk le az udvarra. Mesélhetnénk kicsit magunkról - dobtam fel az ötletet.
- Menjünk - mosolygott.

Megindult az ajtó felé, de én nem voltam olyan könnyű helyzetben. Az ágy ugyanolyan magasan volt. Mikor látta, hogy elég nehezen kászálódom le az ágyról odajött segíteni. Megfogta a kezemet én pedig leugrottam. Az ugrás következtében elég közel kerültünk egymáshoz. Nyomott egy puszit a
homlokomra. Hú. Miután leszálltam az ágyról sem engedte el a kezemet. Szóltunk Áginak majd kézen fogva lementünk....

1.Rész-Kezdjük az elejéről

Ebben a poros, dohos szobában ébredtem ma reggel, ahol éppen vagyok. Mindenre emlékszem. És akkor el is kezdeném az én kis történetemet.
Horváth Hannának hívnak, 14 éves vagyok és van egy kis húgom Lili aki még csak 12. A szüleim körülbelül fél éve elváltak. Húgommal Anyunál élünk, de Apuhoz is rendszeresen megyünk. Hetente egyszer biztosan. Van egy legjobb barátnőm is (igazából az egyetlen barátnőm szerintem) Nagy Lola. Születésünk óta ismerjük egymást és azóta mintha összenőttünk volna. A hobbim ami szerintem mindenkinek kell, hogy legalább egy biztos pont legyen az életében, a foci. Igen, lány vagyok és mégis imádom ezt a sportot.
Ez, így mind szép és jó (a szüleim válásától eltekintve) lenne. LENNE. Aki, figyelt, mint már mondtam Lola az egyetlen barátom. Nem kedvelnek. És még csak enyhén (nagyon enyhén) fogalmaztam. Szerintem minden tini azt hiszi magáról, hogy kövér, csúnya, senki sem szereti és mindenki ellene van. Egy a bökkenő. Hogy rám ezek igazak. Legalábbis saját véleményem szerint. Na, meg az osztályomé. A családom természetesen nem, így gondolja...
Első óta nem kedvel az osztály. Most vagyok 8.-os és november van. Több, mint hét éve naponta megkapom a csúnya, hülye, kövér és még ezeknél csúnyább jelzőket. 4.-es korom előtt nem figyeltem erre még, mert úgy gondoltam, hogy nem fontos. Csak 5.-es korom körül viszont elkezdtem foglalkozni vele. Egyre bántóbb szavakat használtak, de sose tudtam, hogy miért. Ugye, alsóba talán a hülye számít csúnya szónak, de később már... Szóval értitek (remélem). 7.-es koromban elkezdtem vagdosni magamat. Hetente szerintem csináltam. A jegyeim hirtelen zuhanó repülésbe kezdtek a suliban, mivel egyre többen bántottak és rám akasztották az utca sarkon álló lányok nevét. A szüleim nem értették a hirtelen változást és a húgom sem. Lilinek nem mondtam semmit mindig próbáltam előtte boldog lenni és nem mutatni a fájdalmaimat. Szerencsére ő egy  balett iskolába jár és, így nem kellett végig néznie, ahogy darabokra hullom szét. Húgival  nagyon jó a kapcsolatunk és nagyon sajnálom, hogy ezt nem mondhattam neki el, de féltem, hogy ha meghallja, hogy az imádott nővére depressziós kikészül.
Lola egyszer meglátta a vágásokat (kb. 2 hónap után) és, hát már előtte is tudta persze, hogy a legjobb barátnője beteg (mivel a depresszió annak számít), hiszen azért ezt senki sem bírja. Mindig próbált megállítani, hogy ne tegyem egyszer minden jobb lesz, de nem tudott. Lola egy idő után fel is adta az értem való küzdést, de a barátságunk ezzel nem ért véget. Mivel ő volt az egyetlen aki tudott a vagdosásaimról ez egy egy közös titok/pont az életünkben.
De elég most már rólam, nézzük, hogy hol is vagyok, de előtte, hogy miért.
Tegnapelőtt egy átlagos napként kezdődött, mint a többi. Reggel kocsival elmentünk suliba. Először Lilit, majd engem raktunk ki. Lola reggel nagy öleléssel fogadott, majd jöttek a többiek is. Mindenki egy kedves köszönéssel köszöntött: "Jó reggelt, Ribi!" Egész nap kaptam az oltásokat/beszólásokat, de már megszoktam.
A bemutatkozómból kifelejtettem valakit. Bence. Szerelmem. 6.-os korom óta szeretem, Persze erről nem tud, de ez nem fontos. Nem is kell neki. Az egyetlen Lolán kívül, aki nem szólogat be. De a tegnapelőtti  nap más volt.
Utolsó óra előtt (tesi) odajött hozzám, mikor egyedül voltam. A szívem hevesen vert és járt mellé a pillangó hatás is.
-Szia! - mosolygott (megjegyzem ez egy 10/10-es mosoly volt).
- Öm...szia?!
- Mizu?
- Semmi. Nem keversz össze valakivel? - néztem rá értetlenül hiszen nem  szoktunk beszélgetni.
- Hanna vagy, nem?
- De!-soha nem örültem még ennyire, hogy így hívnak.
- Mit szólnál, ha ma haza kísérnélek?
- Rendben - vigyorogtam rá.
- Akkor a suli előtt várlak óra után - mondta és ott hagyott.
Odafutottam Lolához és a nyakába ugrottam. Az öltözőben mindent elmeséltem neki.
Egész tesi közben olyan izgatott voltam, hogy, úgy futkároztam, mint egy őrült.
Az óra után Bence tényleg várt rám. Leírnám, hogy miről beszélgettünk út közben, de unnátok. Volt szó családról, hobbiról stb. Nem hittem el, hogy ez velem megtörténhet...
- Akkor én most megyek - kezdett búcsúzkodni a kapunkban.
Hirtelen neki nyomott a kerítésnek és megcsókolt. Visszacsókoltam, de hirtelen elhúzódott. A háttérből röhögést hallottam és Bence is nevetett. A haverjai voltak ott.
-Bocs, Hanna! Csak egy fogadás volt, hogy el tudlak e csábítani. Tényleg egy sarki ku*va vagy - röhögött hitetlenkedve.
Ott hagytak. Lerogytam a kapunkban és elkezdtem sírni. 1 óra után körülbelül összeszedtem magam és berohantam a házba. Anyu még nem volt otthon (dolgozott), Lili pedig edzésen volt.
Előkerestem a pengét az asztali fiókomból. Pár kis vágás most nem ért semmit. Felvágtam az ütőeremet és elájultam.
Most mondhatjátok rám, hogy egy hisztis pi**a vagyok, de nekem ő sokat jelentett. És jelent is. Az, hogy azt mondta, amit...a végén még én is elhiszem. Persze egy fiúm se volt még, de akkor is. Nekem egyetlen ember véleménye számít főként: Bencéé. De akkor térjünk vissza a ma reggelre.
Kinyitottam a szememet és egy sötét szobában ébredtem. Leszedtem magamról a takarót és körbenéztem. A szobában a szobában az ágyon kívül csak egy kis éjjeli szekrény van. Az ablakok be vannak rácsozva, a falak pedig fehérek. Rá akartam támaszkodni a kezemre, de nem tudtam. Fájt és be volt kötve.Hirtelen bevillant minden emlék.
Nyikorgott egyet az ajtó és kintről beszűrődött a fény és egy alak lépett be.
- Hanna, fent vagy?
- Lola? - kérdeztem hitetlenkedve.
- Hanna! - futott oda hozzám és megölelt - Jól vagy? - kérdezte aggódva.
- Persze - mosolyogtam, de belül ordítottam a fájdalomtól - Hol vagyok?
- Tegnap kórházban voltál, de ma átkerültél...ide - kereste a szavakat, de nem nagyon találta őket.
- Mi ez az ide?
- Egy...elmegyógyintézet.
- Hogy mi van? - üvöltöttem - Azonnal beszélnem kell anyuékkal.
- Hanna pihenned kéne...
- Majd pihenek otthon. Hol vannak?
- Hát, izé, otthon. Azt mondták gondolkodniuk kell. Nem értenek semmit.
- És Lili? - sóhajtottam közben hátradőltem az ágyban, de nem rendesen hanem keresztben ahogy ültem a szélén.
- Nem ért semmit. Maradni akart, de elrángatták.
- Lola.. Mi történt? - kezdtem el sírni.
- Ezt neked kéne elmesélned.

Gyorsan elhadartam barátnőmnek, hogy mi történt...
- Biztos nem gondolta komolyan, ő nem ilyen.
- Biztos, hogy komolyan gondolta.
- Hanna, ő nem az a srác.
- Lola, ő volt az... Ő az akit szeretek már két és fél éve és ő az aki emiatt tudjuk, hogy milyen fontos nekem. Lehet egy sarki ku*va vagyok.
- Ezt te sem gondoltad komolyan.
- Most azért jöttél ide, hogy felhúzz? - emeltem fel a hangomat.
- Nem. Azért jöttem ide, hogy valaki itt legyen veled, de látom elvagy nélkülem is...
- Miért támadsz? Tehetek erről? Tudod, hogy milyen így élni? Nem. Neked mindig tökéletes életed volt. Soha nem bántott senki. Én már-8-ik éve tűröm.
-Miért szeretnéd, hogy én is átéljem? Oh, köszi. Tényleg igaz legjobb barát vagy. Tudod mit?! Szia! - mondta és ott hagyott.
Csak bámultam a plafont. Teljesen egyedül vagyok...
- Kopp, kopp - nézett be egy ápoló - Szia, Hanna! Ági vagyok az orvosod.
Hosszú, barna hajú, kék szemű fiatal lány.
- Jó napot! - mosolyogtam és felültem.
- Nyugodtan tegezhetsz. Hogy vagy?
- Rendben. Hát eléggé fáj a karom.
- Lecserélem a kötést, ha nem bánod - mosolygott megállás nélkül. De nem zavart örültem, hogy ilyen kedves.
Bólintottam és hagytam, hogy leüljön mellém. Leszedte a kötést. és elém tárult egy ami nagyon meglepett. Végig vágtam a karom. Nagyon mély vágásaim, vannak. Felrakta az új gézt és nem kellett tovább néznem.
- Nincs kedved sétálni? Körbevezetnélek.
- De. Segítesz légyszíves felállni? Nem bírok rátámaszkodni a karomra és elég magas az ágy.
- Persze - lesegített az ágyról és kivezetett.
Egyszerű  sima folyosók voltak. Mindenhol betegek voltak.
- Ott a mosdó, ha esetleg szeretnél elmenni - mutatott szembe.
- Megvársz itt kint?
- Persze.
Elindultam, de hirtelen belém jött egy srác. A fájós kezemnek.
-Aú!
- Jajj, bocsánat. Jól vagy? - nézett rám... A srác...