Horváth Hannának hívnak, 14 éves vagyok és van egy kis húgom Lili aki még csak 12. A szüleim körülbelül fél éve elváltak. Húgommal Anyunál élünk, de Apuhoz is rendszeresen megyünk. Hetente egyszer biztosan. Van egy legjobb barátnőm is (igazából az egyetlen barátnőm szerintem) Nagy Lola. Születésünk óta ismerjük egymást és azóta mintha összenőttünk volna. A hobbim ami szerintem mindenkinek kell, hogy legalább egy biztos pont legyen az életében, a foci. Igen, lány vagyok és mégis imádom ezt a sportot.Ez, így mind szép és jó (a szüleim válásától eltekintve) lenne. LENNE. Aki, figyelt, mint már mondtam Lola az egyetlen barátom. Nem kedvelnek. És még csak enyhén (nagyon enyhén) fogalmaztam. Szerintem minden tini azt hiszi magáról, hogy kövér, csúnya, senki sem szereti és mindenki ellene van. Egy a bökkenő. Hogy rám ezek igazak. Legalábbis saját véleményem szerint. Na, meg az osztályomé. A családom természetesen nem, így gondolja...
Első óta nem kedvel az osztály. Most vagyok 8.-os és november van. Több, mint hét éve naponta megkapom a csúnya, hülye, kövér és még ezeknél csúnyább jelzőket. 4.-es korom előtt nem figyeltem erre még, mert úgy gondoltam, hogy nem fontos. Csak 5.-es korom körül viszont elkezdtem foglalkozni vele. Egyre bántóbb szavakat használtak, de sose tudtam, hogy miért. Ugye, alsóba talán a hülye számít csúnya szónak, de később már... Szóval értitek (remélem). 7.-es koromban elkezdtem vagdosni magamat. Hetente szerintem csináltam. A jegyeim hirtelen zuhanó repülésbe kezdtek a suliban, mivel egyre többen bántottak és rám akasztották az utca sarkon álló lányok nevét. A szüleim nem értették a hirtelen változást és a húgom sem. Lilinek nem mondtam semmit mindig próbáltam előtte boldog lenni és nem mutatni a fájdalmaimat. Szerencsére ő egy balett iskolába jár és, így nem kellett végig néznie, ahogy darabokra hullom szét. Húgival nagyon jó a kapcsolatunk és nagyon sajnálom, hogy ezt nem mondhattam neki el, de féltem, hogy ha meghallja, hogy az imádott nővére depressziós kikészül.
Lola egyszer meglátta a vágásokat (kb. 2 hónap után) és, hát már előtte is tudta persze, hogy a legjobb barátnője beteg (mivel a depresszió annak számít), hiszen azért ezt senki sem bírja. Mindig próbált megállítani, hogy ne tegyem egyszer minden jobb lesz, de nem tudott. Lola egy idő után fel is adta az értem való küzdést, de a barátságunk ezzel nem ért véget. Mivel ő volt az egyetlen aki tudott a vagdosásaimról ez egy egy közös titok/pont az életünkben.
De elég most már rólam, nézzük, hogy hol is vagyok, de előtte, hogy miért.
Tegnapelőtt egy átlagos napként kezdődött, mint a többi. Reggel kocsival elmentünk suliba. Először Lilit, majd engem raktunk ki. Lola reggel nagy öleléssel fogadott, majd jöttek a többiek is. Mindenki egy kedves köszönéssel köszöntött: "Jó reggelt, Ribi!" Egész nap kaptam az oltásokat/beszólásokat, de már megszoktam.
A bemutatkozómból kifelejtettem valakit. Bence. Szerelmem. 6.-os korom óta szeretem, Persze erről nem tud, de ez nem fontos. Nem is kell neki. Az egyetlen Lolán kívül, aki nem szólogat be. De a tegnapelőtti nap más volt.
Utolsó óra előtt (tesi) odajött hozzám, mikor egyedül voltam. A szívem hevesen vert és járt mellé a pillangó hatás is.
-Szia! - mosolygott (megjegyzem ez egy 10/10-es mosoly volt).
- Öm...szia?!
- Mizu?
- Semmi. Nem keversz össze valakivel? - néztem rá értetlenül hiszen nem szoktunk beszélgetni.
- Hanna vagy, nem?
- De!-soha nem örültem még ennyire, hogy így hívnak.
- Mit szólnál, ha ma haza kísérnélek?
- Rendben - vigyorogtam rá.
- Akkor a suli előtt várlak óra után - mondta és ott hagyott.
Odafutottam Lolához és a nyakába ugrottam. Az öltözőben mindent elmeséltem neki.
Egész tesi közben olyan izgatott voltam, hogy, úgy futkároztam, mint egy őrült.
Az óra után Bence tényleg várt rám. Leírnám, hogy miről beszélgettünk út közben, de unnátok. Volt szó családról, hobbiról stb. Nem hittem el, hogy ez velem megtörténhet...
- Akkor én most megyek - kezdett búcsúzkodni a kapunkban.
Hirtelen neki nyomott a kerítésnek és megcsókolt. Visszacsókoltam, de hirtelen elhúzódott. A háttérből röhögést hallottam és Bence is nevetett. A haverjai voltak ott.
-Bocs, Hanna! Csak egy fogadás volt, hogy el tudlak e csábítani. Tényleg egy sarki ku*va vagy - röhögött hitetlenkedve.
Ott hagytak. Lerogytam a kapunkban és elkezdtem sírni. 1 óra után körülbelül összeszedtem magam és berohantam a házba. Anyu még nem volt otthon (dolgozott), Lili pedig edzésen volt.
Előkerestem a pengét az asztali fiókomból. Pár kis vágás most nem ért semmit. Felvágtam az ütőeremet és elájultam.Most mondhatjátok rám, hogy egy hisztis pi**a vagyok, de nekem ő sokat jelentett. És jelent is. Az, hogy azt mondta, amit...a végén még én is elhiszem. Persze egy fiúm se volt még, de akkor is. Nekem egyetlen ember véleménye számít főként: Bencéé. De akkor térjünk vissza a ma reggelre.
Kinyitottam a szememet és egy sötét szobában ébredtem. Leszedtem magamról a takarót és körbenéztem. A szobában a szobában az ágyon kívül csak egy kis éjjeli szekrény van. Az ablakok be vannak rácsozva, a falak pedig fehérek. Rá akartam támaszkodni a kezemre, de nem tudtam. Fájt és be volt kötve.Hirtelen bevillant minden emlék.
Nyikorgott egyet az ajtó és kintről beszűrődött a fény és egy alak lépett be.
- Hanna, fent vagy?
- Lola? - kérdeztem hitetlenkedve.
- Hanna! - futott oda hozzám és megölelt - Jól vagy? - kérdezte aggódva.
- Persze - mosolyogtam, de belül ordítottam a fájdalomtól - Hol vagyok?
- Tegnap kórházban voltál, de ma átkerültél...ide - kereste a szavakat, de nem nagyon találta őket.
- Mi ez az ide?
- Egy...elmegyógyintézet.
- Hogy mi van? - üvöltöttem - Azonnal beszélnem kell anyuékkal.
- Hanna pihenned kéne...
- Majd pihenek otthon. Hol vannak?
- Hát, izé, otthon. Azt mondták gondolkodniuk kell. Nem értenek semmit.
- És Lili? - sóhajtottam közben hátradőltem az ágyban, de nem rendesen hanem keresztben ahogy ültem a szélén.
- Nem ért semmit. Maradni akart, de elrángatták.
- Lola.. Mi történt? - kezdtem el sírni.
- Ezt neked kéne elmesélned.
- Biztos nem gondolta komolyan, ő nem ilyen.
- Biztos, hogy komolyan gondolta.
- Hanna, ő nem az a srác.
- Lola, ő volt az... Ő az akit szeretek már két és fél éve és ő az aki emiatt tudjuk, hogy milyen fontos nekem. Lehet egy sarki ku*va vagyok.
- Ezt te sem gondoltad komolyan.
- Most azért jöttél ide, hogy felhúzz? - emeltem fel a hangomat.
- Nem. Azért jöttem ide, hogy valaki itt legyen veled, de látom elvagy nélkülem is...
- Miért támadsz? Tehetek erről? Tudod, hogy milyen így élni? Nem. Neked mindig tökéletes életed volt. Soha nem bántott senki. Én már-8-ik éve tűröm.
-Miért szeretnéd, hogy én is átéljem? Oh, köszi. Tényleg igaz legjobb barát vagy. Tudod mit?! Szia! - mondta és ott hagyott.
Csak bámultam a plafont. Teljesen egyedül vagyok...
- Kopp, kopp - nézett be egy ápoló - Szia, Hanna! Ági vagyok az orvosod.
Hosszú, barna hajú, kék szemű fiatal lány.
- Jó napot! - mosolyogtam és felültem.
- Nyugodtan tegezhetsz. Hogy vagy?
- Rendben. Hát eléggé fáj a karom.
- Lecserélem a kötést, ha nem bánod - mosolygott megállás nélkül. De nem zavart örültem, hogy ilyen kedves.
Bólintottam és hagytam, hogy leüljön mellém. Leszedte a kötést. és elém tárult egy ami nagyon meglepett. Végig vágtam a karom. Nagyon mély vágásaim, vannak. Felrakta az új gézt és nem kellett tovább néznem.
- Nincs kedved sétálni? Körbevezetnélek.
- De. Segítesz légyszíves felállni? Nem bírok rátámaszkodni a karomra és elég magas az ágy.
- Persze - lesegített az ágyról és kivezetett.
Egyszerű sima folyosók voltak. Mindenhol betegek voltak.
- Ott a mosdó, ha esetleg szeretnél elmenni - mutatott szembe.
- Megvársz itt kint?
- Persze.
Elindultam, de hirtelen belém jött egy srác. A fájós kezemnek.
-Aú!
- Jajj, bocsánat. Jól vagy? - nézett rám... A srác...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése